Rockzene

„Michael Jackson várhatóan megérkezik Bukarestbe!” – ezt mondták nekem, amikor megérkeztem Romániába. „Kár” – gondoltam. A feleségemmel éppen Lengyelországból érkeztünk, ahol előadásokat tartottunk a zene hatásairól. Most azon tűnődtem, hogyan figyelmeztessem a gyanútlan román fiatalokat a rockzene veszélyeire. Éhesek mindenre, ami a „szabadságot” szimbolizálja, és teljesen kiszolgáltatottak ennek az erős amerikai befolyásnak a finom – de nem annyira ártalmatlan – hatásainak.

Több ezer ember özönlött a koncertre, hogy hallja Michael Jacksont. Nem sokkal a műsor kezdete után a média olyan képeket sugárzott, amelyeken az eszméletlen testeket a tömeg felemelt kezei és karjai segítségével kellett átemelni a várakozó orvosi személyzethez újraélesztés céljából. Más rajongók ringatóztak, csavarodtak és hajlították a testüket a rocksztár erősen felerősített és jól összehangolt zenekarának elsöprő, lüktető ritmusaira reagálva. Még mások kábultnak és szinte hipnotizáltnak tűntek. A közönséget mintha elragadta volna a mámor – ideiglenesen feladva minden önuralmat, és még erősebb adagokat követelve egy láthatatlan „drogból”.

Ezek a jelenetek „azonnali visszajátszásokat” idéztek elő saját show-bizniszben szerzett tapasztalataimból, amikor basszusgitárosként Bill Haley és a The Comets zenekarban játszottam. Az emberek gyakran kérdezik: „Tényleg ilyen erős a zene? Vagy ezek az emberek – akiknek viselkedése a hipnotizmus állapotától a szinte ellenőrizhetetlen őrjöngésig terjed – csak színészkednek?” Nem, ez nem színészkedés. A zenének tényleg megvan ez az ereje!

Valójában már több évezrede ismert, hogy a zene egy hatalmas eszköz, amely képes a fent említett jelenségeket előidézni. Platón és Arisztotelész is tisztában volt ezzel a ténnyel. Krisztus előtt több mint három évszázaddal Arisztotelész azt írta, hogy „bármilyen érzelmet a dallam és a ritmus vált ki… A zenének hatalma van a jellem formálására…”.*

Howard Hanson, az Eastman School of Music egykori neves zeneszerzője így fogalmaz: „A zene egy furcsa módon finom művészet, számtalan, változatos érzelmi konnotációval. Sok összetevőből áll, és ezeknek az összetevőknek az arányaitól függően lehet megnyugtató vagy élénkítő, nemesítő vagy vulgáris, filozófiai vagy orgiasztikus. Van ereje a gonoszra éppúgy, mint a jóra.”*

Fiatalemberként a showbizniszben gyakran dicsekedtem azzal, milyen hatással van a zeném az emberekre. Örültem annak, hogy fizikailag és érzelmileg is képes vagyok manipulálni a tömeget. Akkor azonban fogalmam sem volt, hogyan és miért működik ez. Mi az a zene, ami hatással van ránk, emberekre, és ezeket a változásokat idézi elő?

A zene ritmusokból áll. A hangokat, amelyekből dallamokat és harmóniákat építünk, ritmikus rezgések hozzák létre (másodpercenkénti bizonyos számú rezgés egy adott hangot eredményez). Valójában a zene első három eleme – a dallam, a harmónia és a hangszín – e ritmikus rezgések elrendezésének és „minőségének” eredménye. Amit általában „ritmusnak” nevezünk, magában foglalja a hangok zenei „ütemekbe” való csoportosítását, valamint azt a tempót, amelyben ezeket a csoportokat eljátszák vagy eléneklik.

Egy érdekes tény, amely világosabb betekintést adhat abba, hogy miért gyakorol a zene ilyen hatalmat az emberi testre, az, hogy mi is lényegében ritmikus lények vagyunk. „Ritmus van a légzésben, a szívverésben, a beszédben, a járásban stb. Az agyféltekék éjjel-nappal állandó ritmikus lengésben vannak.”*

Mivel mind a zene, mind az ember ritmikus, nem nehéz megérteni, miért kezdi el a zenének kitett személy asszimilálni annak ütemét. Ez akkor nyilvánul meg, amikor az ember a zenére reagálva elkezd dobolni a lábával, vagy valamilyen testmozgást végez. Így a test automatikusan megváltoztatja saját ritmusait, hogy szinkronba kerüljön a külső ingerekkel.

A testben valójában az történik, hogy „az idegrendszerre ható és azon keresztül terjedő hangrezgések ritmikus sorozatban impulzusokat adnak az izmoknak, amelyek összehúzódnak, és mozgásba hozzák karjainkat, kezeinket, lábainkat és lábfejeinket. Ezen automatikus izomreakció miatt sokan valamilyen mozdulatot végeznek, amikor zenét hallanak.”* Ez az automatikus ritmusutánzás miatt képes a zene fizikailag, mentálisan és érzelmileg is megváltoztatni bennünket. A kritikus kérdés tehát az, hogy melyik zenei stílusok vagy a zene mely részei hatnak kedvezőtlenül a testfunkcióinkra, és idézik elő ezeket a változásokat?

1987-ben a tudósok egy sor kísérletet végeztek annak kiderítésére, hogy milyen típusú zene harmonizál a test ritmusaival, és melyik nem. 36 újszülött egeret három csoportra osztottak: a kontrollcsoportra, amelyet nem tettek ki zene hatásának; a harmonikus* csoportra, amelyet egyszerű klasszikus zenével tettek ki; és a diszharmonikus* csoportra, amelyet a rockzenére jellemző diszharmonikus ritmusokkal tettek ki.

Két hónapig a harmonikus és a diszharmonikus csoportokat éjjel-nappal zenének tették ki. A két hónap letelte után 12 egeret – mindkét csoportból négyet – leöltek, agyukat megfelelően előkészítették és lefagyasztották későbbi vizsgálat céljából.

Ezt követően a többi 24 egeret három hétig labirintusos „edzésnek” vetették alá. Ezt követően három hét pihenőt kaptak, amely idő alatt sem tesztelés, sem labirintus-megerősítés nem történt. Végül az egerek újabb három hét labirintus-edzésen vettek részt, hogy megállapítsák a tanulási megőrzés mértékét. A folyamat során gondosan feljegyezték a viselkedésbeli változásokat és eltéréseket. A labirintus-edzés befejeztével ezt a 24 egeret is leölték, és agyukat a korábbi 12 egérével együtt vizsgálták.

A tanulmány eredményei elgondolkodtatóak voltak. A kontroll- és a harmonikus csoport egerei nagyon hasonlóak voltak; nem mutatkozott jelentős különbség. A diszharmonikus csoport azonban jelentős csökkenést mutatott a tanulási megőrzés/memória, a hiperaktivitás és az agresszió terén. (A három hónapos előzetes tesztelés során a diszharmonikus zenének kitett egerek közül néhány kannibalizmushoz folyamodott.) A diszharmonikus csoport néhány egere letargiát és figyelmetlenséget mutatott, míg mindegyiküknél jelentős agyi változások voltak megfigyelhetők.

A tanulmány jellege és a kísérlethez kiválasztott állatok miatt minden okunk megvan arra, hogy azt higgyük, ezek az eredmények az embereknél is megfigyelhetők. Ez azt jelenti, hogy a rockzene jellegzetes ritmusai a fő bűnösök: a „disharmonikus” zene agykárosodást és viselkedésromlást okoz. Érdekes megjegyezni, hogy ezek a viselkedésbeli változások könnyen megfigyelhetők bármely rockkoncerten, amint azt korábban a bukaresti Michael Jackson-koncert leírásában említettem.

A rockzene további problémája az egyes dalok szövege, amely erőteljesen hatol be és igyekszik elcsábítani a hallgatót. Amint az ember mentálisan dezorientálttá válik, elméje nyitottá válik a szavak által hordozott bármilyen sugallatra, legyen az szex, drog, öngyilkosság, erőszak, elhagyatottság vagy akár vallás.

Mivel ez a ma már amerikai örökség veszélyeket rejt magában, fontos, hogy a keresztények megvédjék magukat a hatásaitól. Meg kell tanulnunk zenei ízlésünket olyan dallamos, tisztán „harmonikus” zenei stílusra hangolni. Ebben a stílusban a ritmikus csoportosítások mindig nagyon hűek maradnak a taktjelzés természetes hangsúlyaihoz (azaz 4/4-es ütemben a taktus első és harmadik üteméhez).

Másrészt a diszharmonikus zenét leggyorsabban a „swing” ütem vagy szinkópája alapján lehet azonosítani, amely eltéríti a hallgatót a természetesen hangsúlyozott ütemekről (azaz a 4/4-es ütemnél a második és a negyedik ütemet hangsúlyozza). Ez az ütemről való eltérés általában oldalirányú mozgást vált ki a hallgató testében, így megkülönböztetve a zenét „tánczene”ként. Ez az oldalirányú mozgás egy „árulkodó” jel, hogy a zene zavaró hatást gyakorolt a hallgató testritmusára.

Mivel a zene közvetlenül hat az autonóm idegrendszerre, megkerülve az agy irányító központját, az egyetlen alkalom, amikor az ember eldöntheti, mi történik a testével, az az, mielőtt meghallgatja a zenét. Tegyük úgy, hogy ezek a döntések az egészséges test és az ép elme javát szolgálják.

\n