Van valami baj azzal, ha az ember a templomban ugrál és tapsol?

Az istentisztelet egy olyan forró téma, amely heves vitákat válthat ki az emberek között. A gyülekezet tagjai erős érzelmeket és véleményeket táplálhatnak az istentisztelet lebonyolításának módjával kapcsolatban, és a zene különösen érzékeny kérdésnek számít. Ez nem is meglepő, hiszen az istentisztelet központi kérdés lesz Krisztus eljövetele előtt.

Úgy vélem, hogy Pál apostolnak a korinthusi gyülekezethez intézett, az istentisztelet lebonyolítására vonatkozó intése szilárd iránymutatásul szolgál ahhoz, hogy a helyes úton maradjunk. A „tisztességes” szó azt jelenti, hogy megfelelünk a helyesség, a jó ízlés és az erkölcs normáinak. Azt is jelenti, hogy mentesek vagyunk a szemérmetlenségtől. Túl sok gyülekezet hangsúlyozza az istentiszteleten az „élményt”, amely túlzottan érzelemközpontú és a érzékiség határát súrolja.

Az istentiszteletről szóló viták eszembe juttatják, hogyan teremtette Isten az agyunkat. Vannak az elme „magasabb rendű” képességei a homloklebenyünkben; ez a bölcs döntések meghozatalának erkölcsi központja. Ez az agyunk leginkább emberre jellemző tulajdonsága más állatokhoz képest.

Aztán vannak az agyunk alacsonyabb rendű funkciói, mint például a limbikus rendszer, amelyet az érzelmek vezérelnek. Vannak, akik hagyják, hogy az elme ezen része „irányítsa” az életüket. Inkább az érzéseik szerint élnek, ahelyett, hogy a frontális lebenyüket használnák döntéseik irányítására. Bár Isten megadta nekünk az érzelmeket, az irányítatlan érzések megtévesztőek lehetnek. Az érzelmeknek alárendeltnek kell lenniük az erkölcsi gondolkodásunknak, és nem fordítva.

Mi köze van ennek az istentisztelethez? Túl gyakran hajlanak az istentiszteletek az agy alacsonyabb rendű funkcióinak stimulálására. Az emberek elhiszik, hogy csak akkor imádják Istent, ha „felemelő érzést” éreznek. Ez félrevezető. Bár úgy gondolom, hogy istentiszteleteinket örömtelivé kell tennünk, ezt az örömöt nem a hangos zene, a színes fények, a tapsolás és az ugrálás irányítja… hanem inkább az a mély hálánk, amit Isten tett értünk Jézus életében.

Pál arra buzdít minket, hogy istentiszteleteink legyenek „tisztességesek” és „rendezettek”. Ezek a szavak elménk magasabb rendű képességeit tükrözik. Amikor az érzelmek az istentisztelet elsődleges irányító ereje, olyan élménybe kerülünk, amely hamis és félrevezető lehet.