A János 9:31 azt tanítja, hogy Isten nem hallgat a bűnösökre?

Ez az igehely abból a történetből származik, amelyben Jézus meggyógyít egy születésétől fogva vak embert. A történet elején a tanítványok így kérdezik Jézust: „Rabbi, ki vétkezett: ez az ember vagy a szülei, hogy vakon született?” (János 9:2). Krisztus válasza segít megértenünk, hogyan tekint Isten a bűnösökre és a bűnre. „Jézus így felelt: »Sem ez az ember, sem szülei nem vétkeztek, hanem azért, hogy Isten cselekedetei megnyilvánuljanak benne«” (3. vers).

Miután Krisztus meggyógyította a vak embert, a farizeusok tudomást szereztek az esetről, és kikérdezték a meggyógyult embert. Válasza megosztottságot okozott. Az egyik csoport így szólt Jézusról: „Hogyan tudna egy bűnös ember ilyen jeleket tenni?” (16. vers). A meggyógyult ember kijelentése a János 9:31-ben valójában egybehangzik a farizeusok kijelentésével. Nem tudtak ellentmondani az érvelésének. Isten meghallgatta Jézust, a bűn nélküli Embert, és a vak ember meggyógyult.

Tehát ez a vers azt jelenti, hogy Isten soha nem hallja meg a bűnös segélykiáltását? Természetesen nem; túl sok olyan történet és bibliai vers van, amely azt mutatja, hogy bűnös emberek segítségért kiáltanak Istenhez, és az Úr meghallgatja őket. A bűnösről szóló klasszikus történet, aki Istenhez kiált és meghallgatást nyer, Jézus példabeszédében található a farizeusról és a vámszedőről. Figyeljük meg a vámszedő imáját: „A vámszedő messze állt, és még a szemét sem merte felemelni az ég felé, hanem mellét verte, mondván: »Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshez!«” (Lukács 18:13). Jézus ezután így szól: „Mondom nektek: ez az ember igazultként ment haza” (14. vers).

Nem Isten részéről hiányosság, hogy meghallgatja a bűnösöket, hanem a bűnösök részéről a vonakodás, hogy segítségért az Úrhoz forduljanak. Dávid egyszer így szólt: „Ha gonoszságot tartanék a szívemben, az Úr nem hallgatna meg” (Zsoltárok 66:18). Azok a bűnösök, akik kitartóan elfordulnak Istentől, nem nyernek meghallgatást, mert még csak nem is kiáltanak hozzá.