Kettős állampolgárság

A farizeusok mindenáron csapdába akarták csalni Jézust egy olyan vitában, amely kivégzéséhez vezethetett volna. Egy alkalommal saját tanítványaikat küldték a heródiánusokhoz (a római uralmat támogató zsidókhoz), hogy olyan vitába keverjék Krisztust, amely Jézust vagy a zsidók ellenségévé, vagy Róma szemében lázadóvá tenné. Megkérdezték tőle: „Törvényes-e adót fizetni a császárnak?” (Máté 22:17).

Krisztus nem habozott leleplezni a blöffjüket. „Miért kísértetek engem, ti képmutatók? Mutassátok meg nekem az adópénzt!” (18–19. vers). Odaadtak neki egy ezüst dénárt, és Ő megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és felirata van ezen?” (20. vers). Azt felelték neki: „Caesaré.” Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené” (21. vers). A Biblia azt mondja, hogy amikor meghallották a válaszát, „csodálkoztak, elhagyták őt, és elmentek” (22. vers).

Sokan feltették már a kérdést: „Ha keresztény leszek, és Isten után akarok járni, hogyan hat ez a kapcsolatomra a világ kormányzataival?” Jézus válasza olyan egyensúlyt mutat, amely elismeri a földi hatóságok szükségességét, de nem oly módon, hogy az veszélyeztesse az ember mennyei polgárságát. Ha a kettő valaha is ütközésbe kerül, „inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5:29).

Az egyháztagság nem feltétlenül hoz konfliktusba minket azzal, hogy a helyi kormány hatalma alatt állunk. Pál apostol így beszélt az ilyen kormányzó vezetőkről: „Ő Isten szolgája a ti javatokra. De ha gonoszt cselekszetek, féljetek; mert nem hiába viseli a kardot; mert ő Isten szolgája, bosszúálló, hogy haragját végrehajtsa azokon, akik gonoszt cselekszenek” (Róma 13:4). Jézushoz hasonlóan Pál is így fogalmazott: „Adjátok meg tehát mindenkinek, ami jár neki” (7. vers).

Ha jó polgárok vagyunk a földön, az felkészít minket arra, hogy a mennyben is polgárok legyünk.

Alkalmazd:

Melyik ország polgára vagy? Mely földi hatóságoknak engedelmeskedsz?

Mélyebbre ásva:

Márk 12:13–17; 1 Korinthus 14:33; 1 Péter 2:13–15